A Behár (בְּהַר) hetiszakaszhoz fűzött magyarázatában Rási a következő kérdést teszi fel: Miért lényeges megemlíteni, hogy a semitá (שְׁמִטָּה), azaz a szombatév parancsolata a Szináj hegyen adatott? Hát nem minden parancsolatot onnan kaptunk (Szifrá Behár 1:1)? Rási azt válaszolja, hogy a hely kimondott megjelölése alapján következtethetünk arra, hogy a semitá szabályainak minden részlete a Szinájról származik, annak ellenére, hogy Mózes V. könyvében nem ismétli meg a Tóra ezt a parancsolatot. A Ketáv Szofér édesapját idézve az tanítja, hogy éppen a semitá igazolja a Tóra isteni eredetét, hiszen Mózes a természet törvényeit meghazudtolva nyilván nem tudta volna saját maga megígérni, hogy a hatodik év háromszoros termése biztosítani fogja a megélhetést a hetedikben (Mózes III. 25:21).

A semitá kiszolgáltatottsága a Ketáv Szofér szerint a szívünkben önkéntelenül megjelenő önhittség csillapítására is szolgál. Eleve az alázatosság jelképe a szerény Szináj hegy, amelyet a Mindenható más, pompásabb hegyek ellenében választott a kinyilatkoztatás színhelyéül (Szotá 5a). Emellett úgy tanuljunk, hogy a fennhéjázó emberek miatt zárulnak be az ég kapui, miattuk nem hullik elég eső a földekre (Táánit 7b). Amikor azonban valaki látja, hogy hiába szánt és vet, a termését elpusztítja a szárazság, el fog gondolkodni, és nem mondja majd azt magában, hogy az erőm és a kezem hatalma tette nekem ezt a vagyont (Mózes V. 8:17). Épp ellenkezőleg, minden vagyon és gazdagság a Mindenhatótól származik, ahogy a semitá is az égi gondviselés elismerésére sarkall minket, amely hitünk alapja.

Rámbám szerint a semitá egyik oka, hogy a földet pihentetnünk kell, hogy ne merüljön ki (Moré nevukhim 3:39). Azonban erre sokkal kézenfekvőbb módszerek léteznek, lehet évente váltakozva bevetni és parlagon hagyni a földeket, alkalmazhatjuk az iskolai tanulmányokból ismert két- és háromnyomásos gazdálkodást. A megoldást a hetiszakaszban olvashatjuk: és tartson az ország szombatot az Örökkévalónak (Mózes III. 25:2). Hasonlóan áll a Tórában a szombatot illetően: és a hetedik nap szombat az Örökkévaló Istenednek (Mózes II. 20:10). Rási úgy magyarázza: a Mindenható tiszteletére, hiszen neki nincs szüksége pihenőnapra vagy szombatévre. A semitá megtartása az Örökkévaló gondoskodásába vetett bizalom kinyilvánítása. Ahogy pénteken kétszeres adag hullott a mannából, amely emlékére teszünk két bárcheszt a szombati asztalra (לֶחֶם מִשְׁנֶה), úgy a hatodik évben is biztosított minket a Mindenható, hogy a hetedik évre is elegendő termést fog nekünk adni. A hetiszakaszban szereplő kamatszedés tilalma (Mózes III. 25:36–37) szintén ezt a kettős célt szolgálja: elismerjük vele, hogy az Örökkévalóé az összes vagyon, így ő korlátozhatja annak használatát, ahogy feltétel nélkül bízunk abban, hogy nem fogunk a kamat összegére szorulni.

A hetiszakasz az összetartozásról is szól: Ha elszegényedik testvéred és lehanyatlik keze veled, támogasd őt, legyen jövevény vagy betelepülő, hogy éljen veled (Mózes III. 25:35). Azaz a társadalmi összetartozást nem csak a magasztos gondolatok szintjén kell kifejeznünk, hanem kézzelfogható cselekedetekkel kell megvalósítanunk. A midrás is azt tanítja, hogy egy állaton billegő terhet addig kell megigazítanunk, amíg még rajta van, mivel ha leesik, öt ember sem tudja majd visszarakni (Szifrá Behár 5:1). R’ Hirsch viszont egy elsőre meglepően hangzó, ám lényeges különbségre mutat rá: A XX. század politikai kommunizmusával szemben, ahol egyesek maguknak tartották fenn a jogot, hogy mások tulajdonát elvegyék és homályos szempontok szerint újraosszák, addig a zsidóság „erkölcsi kommunizmusa” pusztán egy elvárást fogalmaz meg. Mivel minden vagyon a Mindenhatótól származik, a szegény elvárhatja a gazdagabbtól, hogy szükség esetén segítsen rajta.

A semitá során a Szentföldön mindenki szabadon vehet saját részére az ország terméséből, eltűnik a szegények és a gazdagok közötti különbség időlegesen. A hetiszakaszban szereplő jovél (יוֹבֵל) év parancsolata is visszatérést jelent a föld isteni úton történő elosztásához, amikor az Ígéret földjére bevonuló törzsek részt kaptak az országból. R’ Hirsch kiemeli, hogy a jovél évben engesztelőnapkor fújták meg a sófárt (שׁוֹפָר): ahogy a jom kippur (יוֹם כִּפּוּר) minden évben az egyén lelki újjászületését és megtisztulását hozza el, a jovél a társadalmi újjászületés lehetőségét hordozza.

A zsidó nép összetartásának más jelentősége is van. A Tórában szokatlan módon egyes számban olvashatjuk: és táborozott ott Izrael (Mózes II. 19:2). Rási a midrást idézi, mely szerint a megfogalmazás arra utal, hogy a Szináj hegynél került először egységbe a zsidó nép, addig az összes állomáshelyen torzsalkodtak (Mekhiltá Báchodes 1). A Ketáv Szofér ennek kapcsán a közismert talmudi történetet idézi, amikor egy betérni vágyó azzal a feltétellel akart a zsidó néphez csatlakozni, ha az egész Tórát megtanítják neki, amíg ő féllábon áll. A nagy tudású, ám némileg lobbanékony Sámmáj elkergette, de Hillél azt mondta neki, hogy ami gyűlöletes neked, azt társadnak ne tedd, majd betérítette (Sábbát 31a). Megütközhetnénk azon, hogy miképpen is lehetne az egész Tórát megtartani, hiszen rengeteg parancsolat csak a papi törzsre vonatkozik, egyes parancsolatok csak a férfiakra, mások a hölgyekre. Azonban a szeresd társadat, mint magadat (Mózes III. 19:18) elve, amely a semitá és a jovél kapcsán, illetve a hetiszakaszban szereplő, a társadalom összetartását segítő parancsolatokban is megmutatkozik, egységbe kovácsolja a zsidó népet, amely a Tóra-adás elengedhetetlen feltétele volt. Ezért emeli ki a Tóra a szombatév kapcsán, hogy a Szinájról kaptuk, mivel ez tanít alázatosságra és teremti meg a Mindenható gondoskodásába vetett bizalmat. Ezáltal válunk képessé arra, amelyet egyénileg nem tudunk elérni: meg tudjuk tartani az egész Tórát.

VB

Elhangzott 5784 év Behár hetiszakaszának szombatján.