Szerző: Somér Hádász

Hetiszakaszunk egyik drámai pillanatában az Egyiptomból frissen kiszabadult zsidók a tenger előtt állnak, mögöttük a támadásra kész egyiptomi hadsereg, két oldalt pedig a sivatag. Mózes érthető módon Istenhez kiált, aki visszakérdez: מה תצעק אלי – Miért kiáltasz (imádkozol) hozzám? (Mózes 2., 14:15)

A kérdés jogosságát alátámasztja, hogy Isten megígérte, hogy ki fogja menteni a zsidókat ebből a helyzetből. Sőt, Mózes maga biztosítja erről a népet az ezt megelőző pászukban (tórai versben). Akkor tényleg miért állt meg imádkozni, mit kért Istentől Mózes?

A Neciv (Náftáli Júda Cvi Berlin) nemcsak választ ad erre a kérdésre, de egyúttal egy nagyon fontos vezetői tulajdonságot oszt meg velünk:

Mózes nyilvánvalóan bízott Istenben. Tehát miután az Örökkévaló biztosította, hogy megmenti a népet, már felesleges volt a megmenülésükért imádkozni. Azt viszont nem fedte fel előtte, hogy pontosan milyen csoda által menekülnek meg.

A leglogikusabb feltételezés pedig ebben a helyzetben az volt, hogy az egyiptomiak támadását a katonailag jóval gyengébb zsidók “harctéri csoda” segítségével fogják visszaverni, vagyis valahogy a gyengébb sereg legyőzi az erősebbet.

Egy átlagos vezető valószínüleg ezzel meg is elégedett volna. Mózest azonban továbbra is nyugtalanította az a tény, hogy a háborúban a győztesnek is vannak veszteségei. Lesznek halottak és sebesültek. Ezért imádkozott, hogy ne csak a nép, mint közösség meneküljön meg, hanem a közösség minden egyes tagja épségben maradjon.

Így már érhető, miért nem kérte az Örökkévaló ezt az imát: nem volt rá szükség. Az isteni terv nem a harctéri csoda volt, hanem a tenger kettéválása, aminek nem lesznek zsidó áldozatai.

Ebből tanulhatjuk Mózes kivételes vezetői tulajdonságai közül az egyik legfontosabbat: minden egyén számít. Addig nem volt nyugodt, amíg meg nem győződött arról, hogy nemcsak a zsidóság, mint nép, hanem annak minden egyes tagja megmenekül.

A vezető, aki így gondolkodik, az Mózes tanítványa. Aki viszont ennek az ellentéte, aki számára a közösség tagjai csak terhet jelentenek, és igyekszik megszabadulni tőlük, az nem méltó a zsidók (vagy bárki más) akár egy kisszámú közösségének vezetésére sem.

A jövőben csakis olyan vezetőink legyenek, akik Mózes tanítványai! Ámen.

A nagyünnepi időszakban hagyományosan több hittestvérünk szokta meglátogatni a zsinagógákat, mint egész évben.

A legutóbbi év során – ugyan sajnálatos okokból kifolyólag – végülis mégiscsak megtapasztalhattunk egyfajta összefogást, és a mindezidáig zártságáról és elszigeteltségéről ismert orthodoxia olyan támogatókra lelt, akiknek nem a zsinagóga az elsődleges élettere.

Vajon van-e annak értelme, ha egy ilyen ember úgy dönt, hogy – noha ő egyáltalán nem szokott zsinagógába járni – most „csakazértis” elmegy, nagyünnepekkor egy közösségbe?

És ha igen, akkor van-e értéke, ha kimondottan azzal a céllal megy, hogy ezzel is az éppen aktuális konfliktusban való részvételét és szimpátiáját kimutassa, miközben talán az ima vagy a hit ereje egyáltalán nem mozgatja meg.

Megnézem >

תִּמְחֶה אֶת זֵכֶר עֲמָלֵק מִתַּחַת הַשָּׁמָיִם לֹא תִּשְׁכָּח

… töröld ki Ámálék emlékét az ég alól, ne felejts! (Mózes V. 25:19).

Ámálék Ézsau unokája, Elifáz fia. Az ő leszármazottai voltak az első nép, amelyik megtámadta a zsidókat az Egyiptomból való kivonulás után.

De mégis mit jelképez Ámálék? A nevének ugyanannyi a számértéke (240), mint a száfék (סָפֵק), vagyis kétség, bizonytalanság szóé. Ámálék azt a – téves – gondolatot képviseli, hogy a világban minden véletlen, nincs a világnak igazi irányítója és célja. Ámálék ma nem azonosítható egy néppel, inkább egy kultúrával – ez megnyugtathat mindenkit, aki szerint isteni parancsunk lenne egy fizikai nép kiirtására.

Megnézem >