Feltehetjük a kérdést, hogy vajon miért van szükség a Szentélyre és annak különféle berendezéseire, amelyekről a Terumá (תְּרוּמָה) hetiszakaszban olvashatunk. Nyilvánvalóan minden a Mindenhatótól származik és az ő tulajdona,1 így számít-e Neki egyáltalán bármi anyagi jellegű dolog, amikor minden tekintetben meghaladja az általa teremtett világot? R’ Hirsch a hetiszakasz nevében – melynek jelentése adomány – keresi a választ. A rám (רָם) szó magasságot jelöl átvitt értelemben, egyik ismert alakja, a meromám (מְרוֹמָם) magasztosat, emelkedettet. Ez arra utal, hogy nem az adomány dologi lényege számít, hanem a közös cél, az együtt elvégzett munka, amely révén a zsidó nép több lesz a részek összegénél, és egy magasabb lelki szintre jut el. Rámbán is idézi a midrást a frigyládára vonatkozó parancsolat szokatlan megfogalmazása kapcsán (Mózes II. 25:10): az egyedül itt olvasható többes számú alak használatával (וְעָשׂוּ – és készítsenek) azt szerette volna a Mindenható, hogy a nép minden egyes tagja részt vegyen a munkálatokban, hogy ezáltal Tórát is tanuljon.
Kategória: tanítás 2 / 3 oldal
A chászidizmus hőskorából, magától a Báál Sém Tovtól származik a következő jellemző történet. A mezőn bolyongva, zsinagógákban, tanházakban járva észrevette, hogy azok tele vannak olyan imákkal, amelyek nem jutottak fel az égbe, nem bírtak elszakadni a lenti világtól. A saját imáját rendszeresen ezen lennmaradt imák felemelésének szentelte.
Ez egyrészt a chászidizmus, a cáddik-chászid kapcsolat nagyon szép jelképe. A cáddik, a rebbe pusztán közvetítő abban az értelemben, hogy nem hozzá imádkoznak, hanem a saját erejét kölcsönzi a chászidnak, az ő imáját is felemeli a sajátjával együtt. Nem mellékesen ettől a saját ereje nem csökken, hanem éppenséggel megnő. Akkor csökken az ereje, amikor valamilyen lerakódás miatt nem tud már élő kapcsolatba lépni a tanítványaival. Ez a kapcsolat nemcsak az imára korlátozódik, hanem az élet rengeteg más területére is. A chászid történetek ennek száz példáját tárják elénk.
Hetiszakaszunk egyik drámai pillanatában az Egyiptomból frissen kiszabadult zsidók a tenger előtt állnak, mögöttük a támadásra kész egyiptomi hadsereg, két oldalt pedig a sivatag. Mózes érthető módon Istenhez kiált, aki visszakérdez: מה תצעק אלי – Miért kiáltasz (imádkozol) hozzám? (Mózes 2., 14:15)
A kérdés jogosságát alátámasztja, hogy Isten megígérte, hogy ki fogja menteni a zsidókat ebből a helyzetből. Sőt, Mózes maga biztosítja erről a népet az ezt megelőző pászukban (tórai versben). Akkor tényleg miért állt meg imádkozni, mit kért Istentől Mózes?
A Neciv (Náftáli Júda Cvi Berlin) nemcsak választ ad erre a kérdésre, de egyúttal egy nagyon fontos vezetői tulajdonságot oszt meg velünk:
Mózes nyilvánvalóan bízott Istenben. Tehát miután az Örökkévaló biztosította, hogy megmenti a népet, már felesleges volt a megmenülésükért imádkozni. Azt viszont nem fedte fel előtte, hogy pontosan milyen csoda által menekülnek meg.
A leglogikusabb feltételezés pedig ebben a helyzetben az volt, hogy az egyiptomiak támadását a katonailag jóval gyengébb zsidók “harctéri csoda” segítségével fogják visszaverni, vagyis valahogy a gyengébb sereg legyőzi az erősebbet.
Egy átlagos vezető valószínüleg ezzel meg is elégedett volna. Mózest azonban továbbra is nyugtalanította az a tény, hogy a háborúban a győztesnek is vannak veszteségei. Lesznek halottak és sebesültek. Ezért imádkozott, hogy ne csak a nép, mint közösség meneküljön meg, hanem a közösség minden egyes tagja épségben maradjon.
Így már érhető, miért nem kérte az Örökkévaló ezt az imát: nem volt rá szükség. Az isteni terv nem a harctéri csoda volt, hanem a tenger kettéválása, aminek nem lesznek zsidó áldozatai.
Ebből tanulhatjuk Mózes kivételes vezetői tulajdonságai közül az egyik legfontosabbat: minden egyén számít. Addig nem volt nyugodt, amíg meg nem győződött arról, hogy nemcsak a zsidóság, mint nép, hanem annak minden egyes tagja megmenekül.
A vezető, aki így gondolkodik, az Mózes tanítványa. Aki viszont ennek az ellentéte, aki számára a közösség tagjai csak terhet jelentenek, és igyekszik megszabadulni tőlük, az nem méltó a zsidók (vagy bárki más) akár egy kisszámú közösségének vezetésére sem.
A jövőben csakis olyan vezetőink legyenek, akik Mózes tanítványai! Ámen.
5692 chánukájának utolsó napja (1931. december 11.), péntek délután. A kieli Rabbi és Rebbecen Posner ablakában a chánukijá várja a meggyújtását még a szombati gyertyák előtt. A rebbecen férjét várva egy fényképet készít a készen álló chánukijáról. A háttérben az utca, a másik oldalon a náci párt székháza, rajta hatalmas horogkeresztes zászló. A fénykép hátára a rebbecen ennyit írt: Júda elesik – hirdeti a zászló, Júda örökké él – hirdetik a lángok. Ők 1933-ban hagyták el Németországot, azonban előtte évekig, még a pályaudvaron is figyelmeztették közösségüket a közelgő, de még nem pontosan felmérhető veszélyre. Sikerrel jártak, a kieli 500 fős zsidóságból csupán nyolcan vesztették életüket a holokausztban.

Forrás: Wikimedia Commons
Mi adja chánukának ezt a jelképes erejét, és fordítva, miből meríti erejét a chánuká?
A hetiszakasz jelentős része azt a történetet meséli el, amikor Ábrahám szolgája, Eliezer – akinek a neve egyébként nem szerepel a szövegben, azt midrásból tudjuk – a gazdája utasítását követve feleséget keres Ábrahám fiának, Jicḥáknak. Ebben a történetben a Tóra három emberre használja a láruc (לָרוּץ), azaz futni kifejezést: Eliezerre, Rebekára és Lávánra.
Amikor Eliezer meglátja Rebeka szemérmes viselkedését a kútnál, valamint azt, hogy a víz csodálatos módon magától felmegy hozzá, megérti, hogy ő az, akit keres, Jicḥákhoz ilyen feleség illik. Azonnal fut hozzá, hogy a küldetését teljesítse (Mózes I. 24:17). Azt a küldetést, amely az ő személyes céljaival ellentétes, hiszen a saját lányát szerette volna Jicḥáknak adni feleségül. Ő azonban annak az Ábrahámnak a tanítványa, aki hajlandó volt mindenre, még a saját egyetlen fiát is kész lett volna feláldozni az Örökkévalónak. Ezért ő is feláldozza a saját kívánságát, és még fut is, hogy minél gyorsabban megtehesse.
A nagyünnepi időszakban hagyományosan több hittestvérünk szokta meglátogatni a zsinagógákat, mint egész évben.
A legutóbbi év során – ugyan sajnálatos okokból kifolyólag – végülis mégiscsak megtapasztalhattunk egyfajta összefogást, és a mindezidáig zártságáról és elszigeteltségéről ismert orthodoxia olyan támogatókra lelt, akiknek nem a zsinagóga az elsődleges élettere.
Vajon van-e annak értelme, ha egy ilyen ember úgy dönt, hogy – noha ő egyáltalán nem szokott zsinagógába járni – most „csakazértis” elmegy, nagyünnepekkor egy közösségbe?
És ha igen, akkor van-e értéke, ha kimondottan azzal a céllal megy, hogy ezzel is az éppen aktuális konfliktusban való részvételét és szimpátiáját kimutassa, miközben talán az ima vagy a hit ereje egyáltalán nem mozgatja meg.
תִּמְחֶה אֶת זֵכֶר עֲמָלֵק מִתַּחַת הַשָּׁמָיִם לֹא תִּשְׁכָּח
… töröld ki Ámálék emlékét az ég alól, ne felejts! (Mózes V. 25:19).
Ámálék Ézsau unokája, Elifáz fia. Az ő leszármazottai voltak az első nép, amelyik megtámadta a zsidókat az Egyiptomból való kivonulás után.
De mégis mit jelképez Ámálék? A nevének ugyanannyi a számértéke (240), mint a száfék (סָפֵק), vagyis kétség, bizonytalanság szóé. Ámálék azt a – téves – gondolatot képviseli, hogy a világban minden véletlen, nincs a világnak igazi irányítója és célja. Ámálék ma nem azonosítható egy néppel, inkább egy kultúrával – ez megnyugtathat mindenkit, aki szerint isteni parancsunk lenne egy fizikai nép kiirtására.
Az Atyák tanításainak utolsó fejezete bárájtá-kat (בָּרַיְתָא) tartalmaz, a Misná bölcseinek olyan tanításait, amelyek végül nem kerültek be a szerkesztett változatba – áldott, aki választja őket és a tanításukat! Ez alkalommal a második szakaszt tanuljuk részenként:
אָמַר רַבִּי יְהוֹשֻׁעַ בֶּן לֵוִי, בְּכָל יוֹם וָיוֹם בַּת קוֹל יוֹצֵאת מֵהַר חוֹרֵב וּמַכְרֶזֶת וְאוֹמֶרֶת, אוֹי לָהֶם לַבְּרִיּוֹת מֵעֶלְבּוֹנָהּ שֶׁל תּוֹרָה.
Mondta R’ Jehosuá ben Lévi: Minden egyes nap égi hang indul a Hóreb-egyről, amely hirdeti és mondja – Jaj nekik, a teremtményeknek, akik megszégyenítik a Tórát!

Részlet a 5783. áv 26-án (2023. augusztus 13.) tartott Szijjum Hásász dróséból:
A Talmud (Szukká 31a) és ez alapján a Sulchán Árukh (S”A Ch”M 371:1) így dönt: a földre nem vonatkoznak a rablás törvényei, egyáltalán nem elrabolható. Ezt értelmezhetjük a grámá (גְּרָמָא), azaz közvetett károkozás alapján, amely nem esik a károkozás büntethető körébe. Igen ám, de a grámát a felmentése valójában még szigorúbbá teszi, mint amilyen a közönséges károkozás. Amikor a lenti (földi) bész din elítéli a vétkest és ő megfizeti a kárt, akkor a fenti (égi) bész din is tisztázza minden további alól. Épp ellenkezőleg, mint a grámá esetében, ahol viszont a lenti bész din tartózkodik a felelősség kimondásától így az megmarad az ember számláján a fenti bész din előtt.
Hasonló ez a föld elrablójához, őt sem ítéli el a zsidó bész din, de ettől még מְחַלֵּל אֶת הַשֵּׁם וּמְיַקֵּר שֵׁם עֲבוֹדה זָרָה לְהַשְׁבִּיחָהּ, megszenségteleníti a Nevet és bálványt tisztel (Rási Mózes II. 21:1-hez). Ahogy mostanában olvastuk a Cházon háftárában יְדֵיכֶם דָּמִים מָלֵאוּ, kezeitekhez vér tapad (Jesájá 1:15). Az itt használt dámim (דָּמִים) szó két jelentésű: vér és pénz. Kezeitekhez pénz tapad! Igaz, hogy a föld nem elrabolható, de a vers pontosan fogalmaz: קוֹל דְּמֵי אָחִיךָ צֹעֲקִים אֵלַי מִן־הָאֲדָמָה, testvéred vére hozzám kiált fel a földből (Mózes I. 4:10). Fönt bizony meghallják az ilyen vér, azaz pénz bűnét.
Évekig napi hét órát tanultam Rav Jiszroél Jicḥok Piekarskinál זצ׳׳ל, aki a Lubavicsi Rebbe זצ׳׳ל megbízásából a lubavicsi központi jesiva vezetője volt – emlékükből fakadjon áldás. Több száz alkalommal kísértem mesteremet személyes beszélgetéseikre és figyelhettem a Rebbe nagyságát, szentségét, egyenességét és éles elzárkózását minden Sulchán Árukhhal ellentétes, a bész din által tiltott viselkedéstől. Mit mondana az útját követőknek, a forrásvize terjesztőinek arra, ha bezárják az imaházakat és az istenfélőket üldözik? Az asztalra csapna és azt mondaná: Ha nem voltatok bész dinnél, akkor nem csinálhatjátok! Féljétek a közelgő Ítélet Napját, amikor is azt kérjük: פְּתַח לָנוּ שַׁעַר, Nyiss számunkra kaput! És jaj, nehogy – jaj, nehogy egy égi hang miattatok e vádló szavakkal visszakérdezzen: בְּעֵת נְעִילַת שַׁעַר, A kapuk bezárásakor?!
Világos, hogy Magyarországon a márá deátrá (מָרָא דְאַתְרָא), a helyi autoritás a Chátám Szofér, senki más. Mesterünk, a Chátám Szofér, közösségeink létrehozója és fenntartója, az ő világosságában járnak az istenfélők. A Talmud leírja (Sábbát 130b), hogy Rabbi Jehudá területén a halakha Rabbi Jehudát követi, majd hozzáteszi, hogy annak ellenére, hogy a hálákhában általában a többségi véleményt követjük, Rabbi Jehudá területének lakói érdeméül szolgált, hogy őt követték.
Ennek alapján döntött a Kozsiglovi Ráv זצ׳׳ל egy különös ügyben. A Talmud (Berákhot 20b) felveti, hogy ha az étkezés utáni áldás tórai kötelezettség, akkor az előáldás még inkább, és a gyümölcsök megáldása tórai parancs. Ezt a kérdést a gemárá végül függőben hagyja. Viszont a szent Zohárban az a döntés, hogy a gyümölcsök áldása Tórai, vagyis – és ez a Kozsiglovi Ráv döntése – Meronban, Rabbi Simon bár Jocháj, a Zohár szerzője területén ez a hálákhá. Éppígy mondjuk a háftárá utóáldásában: עַל כִּסְאוֹ לֹא יֵשֵׁב זָר, a trónján (vagyis a területén) ne üljön idegen (vagyis más ne bitorolja a szokásjogot), וְלֹא יִנְחֲלוּ עוֹד אֲחֵרִים, és ne örököljék mások azt. A trónján ülésnek egyetlen célja, hogy megszerezze és átvegye azt a kóser bész din akaratának ellenszegülve.
Saját szemeimmel láttam, füleimmel hallottam az utolsó Crown Heights-i rabbi, Ráv Dworkin זצ׳׳ל elhunyta után, hogy a lubavicsi Rebbe felkérte Ráv Piekarskit, hogy vegye át a rabbiságot Crown Heightsban. Ráv Piekarski kimentette magát és visszautasította a felkérést. Úgy érvelt, hogy ő nem a lubavicsi törvénykódex, a Sulchán Árukh háRáv megközelítését követi, emiatt nem méltó arra, hogy Crown Heightsban, a lubavicsi közösségben márá deátrá legyen. A lubavicsi Rebbe egyet is értett vele, ezért azóta üres a rabbiállás Crown Heightsban, helyette egy háromtagú bész din dönt. Éppígy el kell utasítania mindenkinek, aki nem a Chátám Szofér követője, hogy Magyarország főrabbija legyen. Ez a lubavicsi Rebbe példája.
Bárcsak teljesülnének a midrás szavai: יערה השי׳׳ת רוח טהרה ממרום עד ישוב ועד ישיב, Öntene belénk a Fennvaló a magasból tiszta szellemet, míg csak megtérünk. Aki rosszat tett, még jóváteheti, és teljesülni fognak rá Rabbi Méir szavai a Talmud Jerusálmi végéről (4:7): חֲרָדָה מְסַלֶּקֶת אֶת הַדָּמִים, a rettegés megszünteti a vérzést (dámim). A rettegés ugyanis az Istenfélelem, amely megszünteti az ember pénzéhségét. Mihelyst ez megszűnik, minden kile mehet a maga útján egymás mellett évekig békében. Mi egyáltalán nem vagyunk érdekeltek semmiben, ami a béke ellen van. A főpap a jom kippuri szolgálat végén bemutatta három áldozatát: egyet magáért és a családjáért, egyet a papokért és egyet egész Izrael népéért. Mindnek megvolt a saját érdeke, a saját véleménye, a tizenkét törzsnek, a kohénoknak, a levitáknak, minden zsidó közösségnek. Mégis a végén מַה נֶּהְדָּר הָיָה כֹּהֵן גָּדוֹל בְּצֵאתוֹ מִבֵּית קָדְשֵׁי הַקֳּדָשִׁים, milyen szép volt a főpap megjelenése, ahogy kijött a Szentek Szentjéből. Nem akárhogy jött ki, hanem בְּשָׁלוֹם, békében! Ahogy képes volt megbékíteni a különböző kiléket és irányzatokat, békét és teljességet teremtett a megtérésből.
Lejegyezte: Hegedüs Saul
Ezen a héten az Atyák tanításainak V. fejezetével foglalkozunk, és igyekszünk megérteni valami keveset a teremtés végtelen rejtélyeiből. A következő szakaszt tanuljuk az 1. misnában:
בַּעֲשָׂרָה מַאֲמָרוֹת נִבְרָא הָעוֹלָם. וּמַה תַּלְמוּד לוֹמַר, וַהֲלֹא בְמַאֲמָר אֶחָד יָכוֹל לְהִבָּרְאוֹת, אֶלָּא לְהִפָּרַע מִן הָרְשָׁעִים שֶׁמְּאַבְּדִין אֶת הָעוֹלָם שֶׁנִּבְרָא בַעֲשָׂרָה מַאֲמָרוֹת, וְלִתֵּן שָׂכָר טוֹב לַצַּדִּיקִים שֶׁמְּקַיְּמִין אֶת הָעוֹלָם שֶׁנִּבְרָא בַעֲשָׂרָה מַאֲמָרוֹת.
Tíz mondással teremtetett a világ. És mit tanít ez, hát nem teremtődhetett volna meg egy mondással? Csak [azért], hogy megbüntesse a gonoszokat, akik elveszejtik a világot, amely teremtetett tíz mondással, és adjon jó jutalmat az igazaknak, akik megtartják a világot, amely teremtetett tíz mondással.
A kérdésre a Midrás Semuél ad egy lehetséges választ. Ha a gonoszok felbőszítenék vétkeikkel az Örökkévalót, akkor azonnal visszavetné a világot a teremtés előtti összevisszaságba. Mivel az Örökkévaló minden szava szent dolog, a világ elpusztítása helyett inkább a gonoszokat bünteti meg. Ezt azonban tudják az igazak, és mégis megtartják a parancsolatokat az iránta érzett szeretetből, bármiféle fenyegetettség nélkül, amely lehetővé teszi, hogy a Mindenható megjutalmazza őket.