Kategória: tanítás 2 / 3 oldal

Hetiszakaszunk egyik drámai pillanatában az Egyiptomból frissen kiszabadult zsidók a tenger előtt állnak, mögöttük a támadásra kész egyiptomi hadsereg, két oldalt pedig a sivatag. Mózes érthető módon Istenhez kiált, aki visszakérdez: מה תצעק אלי – Miért kiáltasz (imádkozol) hozzám? (Mózes 2., 14:15)

A kérdés jogosságát alátámasztja, hogy Isten megígérte, hogy ki fogja menteni a zsidókat ebből a helyzetből. Sőt, Mózes maga biztosítja erről a népet az ezt megelőző pászukban (tórai versben). Akkor tényleg miért állt meg imádkozni, mit kért Istentől Mózes?

A Neciv (Náftáli Júda Cvi Berlin) nemcsak választ ad erre a kérdésre, de egyúttal egy nagyon fontos vezetői tulajdonságot oszt meg velünk:

Mózes nyilvánvalóan bízott Istenben. Tehát miután az Örökkévaló biztosította, hogy megmenti a népet, már felesleges volt a megmenülésükért imádkozni. Azt viszont nem fedte fel előtte, hogy pontosan milyen csoda által menekülnek meg.

A leglogikusabb feltételezés pedig ebben a helyzetben az volt, hogy az egyiptomiak támadását a katonailag jóval gyengébb zsidók “harctéri csoda” segítségével fogják visszaverni, vagyis valahogy a gyengébb sereg legyőzi az erősebbet.

Egy átlagos vezető valószínüleg ezzel meg is elégedett volna. Mózest azonban továbbra is nyugtalanította az a tény, hogy a háborúban a győztesnek is vannak veszteségei. Lesznek halottak és sebesültek. Ezért imádkozott, hogy ne csak a nép, mint közösség meneküljön meg, hanem a közösség minden egyes tagja épségben maradjon.

Így már érhető, miért nem kérte az Örökkévaló ezt az imát: nem volt rá szükség. Az isteni terv nem a harctéri csoda volt, hanem a tenger kettéválása, aminek nem lesznek zsidó áldozatai.

Ebből tanulhatjuk Mózes kivételes vezetői tulajdonságai közül az egyik legfontosabbat: minden egyén számít. Addig nem volt nyugodt, amíg meg nem győződött arról, hogy nemcsak a zsidóság, mint nép, hanem annak minden egyes tagja megmenekül.

A vezető, aki így gondolkodik, az Mózes tanítványa. Aki viszont ennek az ellentéte, aki számára a közösség tagjai csak terhet jelentenek, és igyekszik megszabadulni tőlük, az nem méltó a zsidók (vagy bárki más) akár egy kisszámú közösségének vezetésére sem.

A jövőben csakis olyan vezetőink legyenek, akik Mózes tanítványai! Ámen.

5692 chánukájának utolsó napja (1931. december 11.), péntek délután. A kieli Rabbi és Rebbecen Posner ablakában a chánukijá várja a meggyújtását még a szombati gyertyák előtt. A rebbecen férjét várva egy fényképet készít a készen álló chánukijáról. A háttérben az utca, a másik oldalon a náci párt székháza, rajta hatalmas horogkeresztes zászló. A fénykép hátára a rebbecen ennyit írt: Júda elesik – hirdeti a zászló, Júda örökké él – hirdetik a lángok. Ők 1933-ban hagyták el Németországot, azonban előtte évekig, még a pályaudvaron is figyelmeztették közösségüket a közelgő, de még nem pontosan felmérhető veszélyre. Sikerrel jártak, a kieli 500 fős zsidóságból csupán nyolcan vesztették életüket a holokausztban.

Forrás: Wikimedia Commons

Mi adja chánukának ezt a jelképes erejét, és fordítva, miből meríti erejét a chánuká?

Megnézem >

A hetiszakasz jelentős része azt a történetet meséli el, amikor Ábrahám szolgája, Eliezer – akinek a neve egyébként nem szerepel a szövegben, azt midrásból tudjuk – a gazdája utasítását követve feleséget keres Ábrahám fiának, Jicḥáknak. Ebben a történetben a Tóra három emberre használja a láruc (לָרוּץ), azaz futni kifejezést: Eliezerre, Rebekára és Lávánra.

Amikor Eliezer meglátja Rebeka szemérmes viselkedését a kútnál, valamint azt, hogy a víz csodálatos módon magától felmegy hozzá, megérti, hogy ő az, akit keres, Jicḥákhoz ilyen feleség illik. Azonnal fut hozzá, hogy a küldetését teljesítse (Mózes I. 24:17). Azt a küldetést, amely az ő személyes céljaival ellentétes, hiszen a saját lányát szerette volna Jicḥáknak adni feleségül. Ő azonban annak az Ábrahámnak a tanítványa, aki hajlandó volt mindenre, még a saját egyetlen fiát is kész lett volna feláldozni az Örökkévalónak. Ezért ő is feláldozza a saját kívánságát, és még fut is, hogy minél gyorsabban megtehesse.

Megnézem >

A nagyünnepi időszakban hagyományosan több hittestvérünk szokta meglátogatni a zsinagógákat, mint egész évben.

A legutóbbi év során – ugyan sajnálatos okokból kifolyólag – végülis mégiscsak megtapasztalhattunk egyfajta összefogást, és a mindezidáig zártságáról és elszigeteltségéről ismert orthodoxia olyan támogatókra lelt, akiknek nem a zsinagóga az elsődleges élettere.

Vajon van-e annak értelme, ha egy ilyen ember úgy dönt, hogy – noha ő egyáltalán nem szokott zsinagógába járni – most „csakazértis” elmegy, nagyünnepekkor egy közösségbe?

És ha igen, akkor van-e értéke, ha kimondottan azzal a céllal megy, hogy ezzel is az éppen aktuális konfliktusban való részvételét és szimpátiáját kimutassa, miközben talán az ima vagy a hit ereje egyáltalán nem mozgatja meg.

Megnézem >

תִּמְחֶה אֶת זֵכֶר עֲמָלֵק מִתַּחַת הַשָּׁמָיִם לֹא תִּשְׁכָּח

… töröld ki Ámálék emlékét az ég alól, ne felejts! (Mózes V. 25:19).

Ámálék Ézsau unokája, Elifáz fia. Az ő leszármazottai voltak az első nép, amelyik megtámadta a zsidókat az Egyiptomból való kivonulás után.

De mégis mit jelképez Ámálék? A nevének ugyanannyi a számértéke (240), mint a száfék (סָפֵק), vagyis kétség, bizonytalanság szóé. Ámálék azt a – téves – gondolatot képviseli, hogy a világban minden véletlen, nincs a világnak igazi irányítója és célja. Ámálék ma nem azonosítható egy néppel, inkább egy kultúrával – ez megnyugtathat mindenkit, aki szerint isteni parancsunk lenne egy fizikai nép kiirtására.

Megnézem >

Az Atyák tanításainak utolsó fejezete bárájtá-kat (בָּרַיְתָא) tartalmaz, a Misná bölcseinek olyan tanításait, amelyek végül nem kerültek be a szerkesztett változatba – áldott, aki választja őket és a tanításukat! Ez alkalommal a második szakaszt tanuljuk részenként:

אָמַר רַבִּי יְהוֹשֻׁעַ בֶּן לֵוִי, בְּכָל יוֹם וָיוֹם בַּת קוֹל יוֹצֵאת מֵהַר חוֹרֵב וּמַכְרֶזֶת וְאוֹמֶרֶת, אוֹי לָהֶם לַבְּרִיּוֹת מֵעֶלְבּוֹנָהּ שֶׁל תּוֹרָה.

Mondta R’ Jehosuá ben Lévi: Minden egyes nap égi hang indul a Hóreb-egyről, amely hirdeti és mondja – Jaj nekik, a teremtményeknek, akik megszégyenítik a Tórát!

Megnézem >

Ezen a héten az Atyák tanításainak V. fejezetével foglalkozunk, és igyekszünk megérteni valami keveset a teremtés végtelen rejtélyeiből. A következő szakaszt tanuljuk az 1. misnában:

בַּעֲשָׂרָה מַאֲמָרוֹת נִבְרָא הָעוֹלָם. וּמַה תַּלְמוּד לוֹמַר, וַהֲלֹא בְמַאֲמָר אֶחָד יָכוֹל לְהִבָּרְאוֹת, אֶלָּא לְהִפָּרַע מִן הָרְשָׁעִים שֶׁמְּאַבְּדִין אֶת הָעוֹלָם שֶׁנִּבְרָא בַעֲשָׂרָה מַאֲמָרוֹת, וְלִתֵּן שָׂכָר טוֹב לַצַּדִּיקִים שֶׁמְּקַיְּמִין אֶת הָעוֹלָם שֶׁנִּבְרָא בַעֲשָׂרָה מַאֲמָרוֹת.

Tíz mondással teremtetett a világ. És mit tanít ez, hát nem teremtődhetett volna meg egy mondással? Csak [azért], hogy megbüntesse a gonoszokat, akik elveszejtik a világot, amely teremtetett tíz mondással, és adjon jó jutalmat az igazaknak, akik megtartják a világot, amely teremtetett tíz mondással.

A kérdésre a Midrás Semuél ad egy lehetséges választ. Ha a gonoszok felbőszítenék vétkeikkel az Örökkévalót, akkor azonnal visszavetné a világot a teremtés előtti összevisszaságba. Mivel az Örökkévaló minden szava szent dolog, a világ elpusztítása helyett inkább a gonoszokat bünteti meg. Ezt azonban tudják az igazak, és mégis megtartják a parancsolatokat az iránta érzett szeretetből, bármiféle fenyegetettség nélkül, amely lehetővé teszi, hogy a Mindenható megjutalmazza őket.

Megnézem >

Ezen a héten a Pirké Ávot IV. fejezetének 1. misnájából tanulunk egy részletet:

בֶּן זוֹמָא אוֹמֵר, אֵיזֶהוּ חָכָם, הַלּוֹמֵד מִכָּל אָדָם, שֶׁנֶּאֱמַר מִכׇּל־מְלַמְּדַ֥י הִשְׂכַּ֑לְתִּי כִּ֥י עֵ֝דְוֺתֶ֗יךָ שִׂ֣יחָה לִֽי׃

Ben Zomá mondja: Melyik a bölcs? Aki minden embertől tanul, amint áll: Minden tanítómtól okultam, mert bizonyságaid elmélkedésem (Zsoltárok 119:99).

R’ Jiszroél Lipschitz (1782–1860), híres danzigi rabbi a Jákhin (יָכִין) című magyarázatában azt állítja, hogy az emberek alapvetően négy dolog után sóvárognak, ezek a bölcsesség, az erő, a gazdagság és a tisztelet, a misná fennmaradó része ezeket tárgyalja, mi összpontosítsunk az elsőre.

Ahhoz, hogy bölcsek legyünk, egyfelől el kell sajátítanunk az elődeink által felhalmozott tudást, másrészről a tanultakon egyénileg is el kell merengenünk, hogy új eredményekre juthassunk. Mindkettőre szükségünk van, mégsem elégséges önmagában egyik sem. Azonban azok, akik a legokosabbnak képzelik magukat, lenézik a többieket, és nem hajlandóak tőlük tanulni, avagy a becsvágyukban inkább nem kérdeznek a többiektől, nehogy azt mások észrevegyék, és ne őket tartsák a legnagyobb elméknek.

A zsidó hagyomány másképp működik, és erre az egyik legszemléletesebb példát az Édujot 1:3 misnájában találjuk. Felmerült a kérdés, hogy a mikvét – amelynek vize magától gyűlik össze egy helyre – mennyi merített víz érvényteleníti. Hillél szerint egy hin (הִין), Sámmáj szerint kilenc káv (קַב), míg a bölcsek szerint egyik sem. És ekkor érkezett két szövőmunkás Jeruzsálem Szemét kapujától (שַׁעַר הָאַשְׁפּוֹת), aki tanúskodtak, hogy Semájától és Ávtáljontól úgy hallották, hogy három log (לוֹג). A bölcsek nem nézték a két munkás társadalmi helyzetét, hanem csak arra voltak tekintettel, hogy két érvényes tanú igazolja a korábbi nemzedékek döntését, ezért az ő válaszukat fogadták el.

Ha nem hallgatunk másokra, csak az ostobaság felé teszünk öles lépteket. Ugyanis minél bonyolultabb kérdéssel foglalkozunk, annál nagyobb a hibázás valószínűsége, amelyre nem fogunk rájönni, ha nem kérdezünk meg másokat. A Példabeszédek könyvében (12:15) is így áll: Az oktalan útja egyenes a szemeiben, de hallgat a tanácsra a bölcs.

Ebből következik, hogy másokkal együtt kell tanulnunk. Amint Rábbá bár bár Cháná mondta (Táánit 7a), a Tóra szavait a tűzhöz hasonlítja a vers (Jirmijá 23:29), mivel amint egy darab fa sem gyullad meg önmagában, úgy a Tóra szavai sem állnak meg, ha valaki egyedül tanulja őket. Szintén Jirmijá könyvéből (50:36) vett idézettel igazolja R’ Joszé bár Chániná, hogy nemcsak egy kard függ az ilyen tanítványok felett, hanem ostobák is lesznek. Ezzel szemben R’ Náchmán bár Jicḥák azt tanítja, hogy amint az apró gyújtóstól kezdenek el izzani a nagyobb hasábok, úgy a Tóra bölcsei is a szerényebb képességű tanítványok egy-egy kérdését, észrevételét képesek továbbgondolni, amely révén új kapukat tudnak kinyitni a tanulásban. R’ Chániná ezért mondta, hogy sokat tanultam a mestereimtől, a társaimtól többet, mint a mestereimtől, és a tanítványaimtól többet, mint bármelyiküktől.

A Támid traktátusban (32a) csekély mértékben eltér ugyanez a tanítás, ott úgy szerepel, hogy az a bölcs, aki látja a következményeket. Az az ember, aki a hiúsága miatt nem fordul másokhoz, csak a pillanatnyi szenvedését látja, miközben elszalasztja az igazi tudás megszerzésének lehetőségét. Emiatt kell meghallgatnunk a legegyszerűbb emberek gondolatait is a Tóráról, hátha valami új jut eszünkbe róla, különösképpen akkor, ha a tudásunk akár csekély mértékben is elmarad a talmudi bölcsekétől.

VB