A chászidizmus hőskorából, magától a Báál Sém Tovtól származik a következő jellemző történet. A mezőn bolyongva, zsinagógákban, tanházakban járva észrevette, hogy azok tele vannak olyan imákkal, amelyek nem jutottak fel az égbe, nem bírtak elszakadni a lenti világtól. A saját imáját rendszeresen ezen lennmaradt imák felemelésének szentelte.

Ez egyrészt a chászidizmus, a cáddik-chászid kapcsolat nagyon szép jelképe. A cáddik, a rebbe pusztán közvetítő abban az értelemben, hogy nem hozzá imádkoznak, hanem a saját erejét kölcsönzi a chászidnak, az ő imáját is felemeli a sajátjával együtt. Nem mellékesen ettől a saját ereje nem csökken, hanem éppenséggel megnő. Akkor csökken az ereje, amikor valamilyen lerakódás miatt nem tud már élő kapcsolatba lépni a tanítványaival. Ez a kapcsolat nemcsak az imára korlátozódik, hanem az élet rengeteg más területére is. A chászid történetek ennek száz példáját tárják elénk.

Másrészt – és ezt a csavart már a Báál Sém Tov dédunokája, a broclevi Náchmán rabbi teszi hozzá –, az imáinkat megzavaró gondolatfoszlányokkal ugyanezt kell tennünk. Ha imádkozás közben elvonják a figyelmünket, ne hessegessük el őket. Először végig kell gondolnunk ezeket a foszlányokat, majd az imáinkba be is kell építenünk azokat. Ettől az ima személyesebb és erősebb lesz, érdemes erre külön időt szakítani minden nap.

Harmadrészt viszont a lennmaradt imák, az általuk elnehezülő föld, egy másik szimbólumhoz kapcsolódnak. Ugyanis az imákon kívül „lélekszikrák” is szét vannak szóródva a földön, amelyek saját erejükből ugyancsak nem tudnak felemelkedni, éppen az ima és a micvák, a rájuk irányuló tevőleges szellemi munka emeli fel őket. Emiatt nagyon fontos, hogy ne feledkezzünk meg róluk és a jelenlétükről akár különféle tárgyakban és élőlényekben – mégis főként az emberben. Ha valakivel beszélünk, halljuk ki a a szavaiból az emelkedni vágyó lélekszikrát, erre válaszoljunk, ne az azt beburkoló és lehúzó sötétebb folyondárra.

Ezt a jelképet szintén sokat használják a chászid tanítók. Azonban ez jóval korábbi eredetű, még a kabbalista spekuláció dolgozta ki, elsősorban Luria rabbi, az Ari. Ő a teremtés egyik mozzanataként azonosította a kiáradó isteni fényt felfogni képtelen edények darabokra szakadozását, amely maga az entropizálódás, a szétszóratás ősformája. A darabkák a földre hullva a szellemmel szembehelyezkedő ellenállást, a fényszikrák, lélekszikrák pedig a szellemi munkának hol útjelzőit, hol táplálékát, fűtőanyagát jelentik. A szellemi munkának mindenképpen ezeknek a szikráknak az egybegyűjtésére, ezáltal az ősfény helyreállítására kell irányulnia.

A teremtés könyvében (Mózes I. 32:25) olvassuk, hogy miután Jáákov mindenét és mindenkijét átküldte a Jábbok patakján, elidőzött ott még egyedül – וַיִּוָּתֵר יַעֲקֹב לְבַדּוֹ. Ehhez a Midrás Lekách Tov annyit fűz hozzá, hogy látni akarta, ottfelejtett-e valamit, legyen ez a hozzáállás alapvető viselkedésmódunk. A Talmudban (Chullin 91a) Rabbi Elázár úgy fűzi tovább, hogy a tulajdon még fontosabb, mint a test fáradsága, úgy is, mint ellenőrizni, nehogy olyan kerüljön hozzánk, ami nem a miénk. Induljunk ki már eleve abból, hogy megvizsgáljuk, került-e hozzánk valami, amely nem hozzánk tartozik.

Háromféle olvasatot javaslok erre a midrási képre alapozva. A midrás már maga magyaráz, éppen arra terel, hogy a második értelmezést használjuk a lentiek közül. Ám most mi csak a képet vizsgáljuk: Jáákov elidőzött a táborhelyen, hogy lássa, maradt-e ott valami apróság.1

Az első, legerősebb olvasat az, hogy mielőtt a cáddik továbbmegy, körbe kell néznie, hogy elvégezte-e a feladatát, amiért ott volt. Ha szó sem lehet itt anyagi birtoklásról, akkor mégis mi lehet az ottfelejtett apróság, az el nem végzett feladat? Pontosan a Luria- és a Báál Sém Tov-féle lélekszikra. Visszatekint, hogy maradt-e akár egyetlen szikra, amelyet még nem emelt fel, nem gyűjtött nyalábba és állított talpra. Minden lélekszikráért le kell hajolnunk. Ha nem tesszük, akkor az érzékenységünkkel van gond, éppen ez a visszatekintés az érzékenységünk próbája.

A második olvasat alapján azt kell ellenőrizze, valóban rendben hagyta-e ott a táborhelyét. A rend itt túlmutat a hétköznapi nettségen. Természetesen azt is meg kell vizsgálni, hogy a saját töredezettségemből átörökítettem-e valamit a táborhelyre, amely ott már szemétnek számít. Viszont az is rendetlenség, ha valamit magammal viszek onnan, ami nem az enyém. Itt is figyeljünk a tárgyakon túli valóságra: ha tanultam, megértettem valamit, akkor azt milyen formában viszem tovább? Amikor továbbállok, magamat kell megvizsgálnom. Amit magammal viszek, azt a saját megtermékenyítettségem által viszem, vagy simán loptam? Formáltam, fordítottam, továbbgondoltam, vagy csak másoltam? Teremtő vagyok vagy epigon?

A harmadik olvasat szerint pedig azt kell ellenőrizze, hogy maradt-e még valami érték, amelyet továbbvihet. Üres-e a terület, rejt-e még valami zsebrerakhatót? Ez a „lehajolni még az apróért is” szintje, egy szellemi zuhanás utolsó előtti szakasza, amikor még van érdeklődés az apróságért, de ez már csak a birtoklásban és a részekre töredezettségben él. Már csak kapni akar, szerezni – ha lehet – jó sokat. Ez természetesen nem Jáákov ősapánk szintje, ellenben lehet az olvasó szintje.

Mindenki óriási felelősséggel bír azt illetően, hogy a midrási viselkedést hogyan értelmezi. A harmadik olvasat szögesen ellentmond az elsőnek és a másodiknak egyaránt. Egyszerre nem lehet két lovat megülni. Ha valaki abban utazik, hogy még az apróért is lehajoljon, akkor nem fog lélekszikrákat felemelni és nem marad mentes a lopott tulajdontól.

  1. Érdemes végiggondolni minden olvasatban, hogy ki az, akivel Jáákov végül tényleg találkozik a Jábbok partján. ↩︎