התאחדות שומרי הדת

Kategória: tanítás 1 / 2 oldal

Hogyan tudjuk megtartani az egész Tórát?

A Behár (בְּהַר) hetiszakaszhoz fűzött magyarázatában Rási a következő kérdést teszi fel: Miért lényeges megemlíteni, hogy a semitá (שְׁמִטָּה), azaz a szombatév parancsolata a Szináj hegyen adatott? Hát nem minden parancsolatot onnan kaptunk (Szifrá Behár 1:1)? Rási azt válaszolja, hogy a hely kimondott megjelölése alapján következtethetünk arra, hogy a semitá szabályainak minden részlete a Szinájról származik, annak ellenére, hogy Mózes V. könyvében nem ismétli meg a Tóra ezt a parancsolatot. A Ketáv Szofér édesapját idézve az tanítja, hogy éppen a semitá igazolja a Tóra isteni eredetét, hiszen Mózes a természet törvényeit meghazudtolva nyilván nem tudta volna saját maga megígérni, hogy a hatodik év háromszoros termése biztosítani fogja a megélhetést a hetedikben (Mózes III. 25:21).

Az ígéret

Feltehetjük a kérdést, hogy vajon miért van szükség a Szentélyre és annak különféle berendezéseire, amelyekről a Terumá (תְּרוּמָה) hetiszakaszban olvashatunk. Nyilvánvalóan minden a Mindenhatótól származik és az ő tulajdona,1 így számít-e Neki egyáltalán bármi anyagi jellegű dolog, amikor minden tekintetben meghaladja az általa teremtett világot? R’ Hirsch a hetiszakasz nevében – melynek jelentése adomány – keresi a választ. A rám (רָם) szó magasságot jelöl átvitt értelemben, egyik ismert alakja, a meromám (מְרוֹמָם) magasztosat, emelkedettet. Ez arra utal, hogy nem az adomány dologi lényege számít, hanem a közös cél, az együtt elvégzett munka, amely révén a zsidó nép több lesz a részek összegénél, és egy magasabb lelki szintre jut el. Rámbán is idézi a midrást a frigyládára vonatkozó parancsolat szokatlan megfogalmazása kapcsán (Mózes II. 25:10): az egyedül itt olvasható többes számú alak használatával (וְעָשׂוּ – és készítsenek) azt szerette volna a Mindenható, hogy a nép minden egyes tagja részt vegyen a munkálatokban, hogy ezáltal Tórát is tanuljon.

Felemelni a szikrákat

A chászidizmus hőskorából, magától a Báál Sém Tovtól származik a következő jellemző történet. A mezőn bolyongva, zsinagógákban, tanházakban járva észrevette, hogy azok tele vannak olyan imákkal, amelyek nem jutottak fel az égbe, nem bírtak elszakadni a lenti világtól. A saját imáját rendszeresen ezen lennmaradt imák felemelésének szentelte.

Ez egyrészt a chászidizmus, a cáddik-chászid kapcsolat nagyon szép jelképe. A cáddik, a rebbe pusztán közvetítő abban az értelemben, hogy nem hozzá imádkoznak, hanem a saját erejét kölcsönzi a chászidnak, az ő imáját is felemeli a sajátjával együtt. Nem mellékesen ettől a saját ereje nem csökken, hanem éppenséggel megnő. Akkor csökken az ereje, amikor valamilyen lerakódás miatt nem tud már élő kapcsolatba lépni a tanítványaival. Ez a kapcsolat nemcsak az imára korlátozódik, hanem az élet rengeteg más területére is. A chászid történetek ennek száz példáját tárják elénk.

Miért aggódik egy jó vezető?

Hetiszakaszunk egyik drámai pillanatában az Egyiptomból frissen kiszabadult zsidók a tenger előtt állnak, mögöttük a támadásra kész egyiptomi hadsereg, két oldalt pedig a sivatag. Mózes érthető módon Istenhez kiált, aki visszakérdez: מה תצעק אלי – Miért kiáltasz (imádkozol) hozzám? (Mózes 2., 14:15)

A kérdés jogosságát alátámasztja, hogy Isten megígérte, hogy ki fogja menteni a zsidókat ebből a helyzetből. Sőt, Mózes maga biztosítja erről a népet az ezt megelőző pászukban (tórai versben). Akkor tényleg miért állt meg imádkozni, mit kért Istentől Mózes?

A Neciv (Náftáli Júda Cvi Berlin) nemcsak választ ad erre a kérdésre, de egyúttal egy nagyon fontos vezetői tulajdonságot oszt meg velünk:

Mózes nyilvánvalóan bízott Istenben. Tehát miután az Örökkévaló biztosította, hogy megmenti a népet, már felesleges volt a megmenülésükért imádkozni. Azt viszont nem fedte fel előtte, hogy pontosan milyen csoda által menekülnek meg.

A leglogikusabb feltételezés pedig ebben a helyzetben az volt, hogy az egyiptomiak támadását a katonailag jóval gyengébb zsidók “harctéri csoda” segítségével fogják visszaverni, vagyis valahogy a gyengébb sereg legyőzi az erősebbet.

Egy átlagos vezető valószínüleg ezzel meg is elégedett volna. Mózest azonban továbbra is nyugtalanította az a tény, hogy a háborúban a győztesnek is vannak veszteségei. Lesznek halottak és sebesültek. Ezért imádkozott, hogy ne csak a nép, mint közösség meneküljön meg, hanem a közösség minden egyes tagja épségben maradjon.

Így már érhető, miért nem kérte az Örökkévaló ezt az imát: nem volt rá szükség. Az isteni terv nem a harctéri csoda volt, hanem a tenger kettéválása, aminek nem lesznek zsidó áldozatai.

Ebből tanulhatjuk Mózes kivételes vezetői tulajdonságai közül az egyik legfontosabbat: minden egyén számít. Addig nem volt nyugodt, amíg meg nem győződött arról, hogy nemcsak a zsidóság, mint nép, hanem annak minden egyes tagja megmenekül.

A vezető, aki így gondolkodik, az Mózes tanítványa. Aki viszont ennek az ellentéte, aki számára a közösség tagjai csak terhet jelentenek, és igyekszik megszabadulni tőlük, az nem méltó a zsidók (vagy bárki más) akár egy kisszámú közösségének vezetésére sem.

A jövőben csakis olyan vezetőink legyenek, akik Mózes tanítványai! Ámen.

A fény ereje

5692 chánukájának utolsó napja (1931. december 11.), péntek délután. A kieli Rabbi és Rebbecen Posner ablakában a chánukijá várja a meggyújtását még a szombati gyertyák előtt. A rebbecen férjét várva egy fényképet készít a készen álló chánukijáról. A háttérben az utca, a másik oldalon a náci párt székháza, rajta hatalmas horogkeresztes zászló. A fénykép hátára a rebbecen ennyit írt: Júda elesik – hirdeti a zászló, Júda örökké él – hirdetik a lángok. Ők 1933-ban hagyták el Németországot, azonban előtte évekig, még a pályaudvaron is figyelmeztették közösségüket a közelgő, de még nem pontosan felmérhető veszélyre. Sikerrel jártak, a kieli 500 fős zsidóságból csupán nyolcan vesztették életüket a holokausztban.

Forrás: Wikimedia Commons

Mi adja chánukának ezt a jelképes erejét, és fordítva, miből meríti erejét a chánuká?

Chájé Szárá – Futás!

A hetiszakasz jelentős része azt a történetet meséli el, amikor Ábrahám szolgája, Eliezer – akinek a neve egyébként nem szerepel a szövegben, azt midrásból tudjuk – a gazdája utasítását követve feleséget keres Ábrahám fiának, Jicḥáknak. Ebben a történetben a Tóra három emberre használja a láruc (לָרוּץ), azaz futni kifejezést: Eliezerre, Rebekára és Lávánra.

Amikor Eliezer meglátja Rebeka szemérmes viselkedését a kútnál, valamint azt, hogy a víz csodálatos módon magától felmegy hozzá, megérti, hogy ő az, akit keres, Jicḥákhoz ilyen feleség illik. Azonnal fut hozzá, hogy a küldetését teljesítse (Mózes I. 24:17). Azt a küldetést, amely az ő személyes céljaival ellentétes, hiszen a saját lányát szerette volna Jicḥáknak adni feleségül. Ő azonban annak az Ábrahámnak a tanítványa, aki hajlandó volt mindenre, még a saját egyetlen fiát is kész lett volna feláldozni az Örökkévalónak. Ezért ő is feláldozza a saját kívánságát, és még fut is, hogy minél gyorsabban megtehesse.

Érdemes-e „dacból” zsinagógában imádkozni?

A nagyünnepi időszakban hagyományosan több hittestvérünk szokta meglátogatni a zsinagógákat, mint egész évben.

A legutóbbi év során – ugyan sajnálatos okokból kifolyólag – végülis mégiscsak megtapasztalhattunk egyfajta összefogást, és a mindezidáig zártságáról és elszigeteltségéről ismert orthodoxia olyan támogatókra lelt, akiknek nem a zsinagóga az elsődleges élettere.

Vajon van-e annak értelme, ha egy ilyen ember úgy dönt, hogy – noha ő egyáltalán nem szokott zsinagógába járni – most „csakazértis” elmegy, nagyünnepekkor egy közösségbe?

És ha igen, akkor van-e értéke, ha kimondottan azzal a céllal megy, hogy ezzel is az éppen aktuális konfliktusban való részvételét és szimpátiáját kimutassa, miközben talán az ima vagy a hit ereje egyáltalán nem mozgatja meg.

A bizonytalanság eltörlése

תִּמְחֶה אֶת זֵכֶר עֲמָלֵק מִתַּחַת הַשָּׁמָיִם לֹא תִּשְׁכָּח

töröld ki Ámálék emlékét az ég alól, ne felejts! (Mózes V. 25:19).

Ámálék Ézsau unokája, Elifáz fia. Az ő leszármazottai voltak az első nép, amelyik megtámadta a zsidókat az Egyiptomból való kivonulás után.

De mégis mit jelképez Ámálék? A nevének ugyanannyi a számértéke (240), mint a száfék (סָפֵק), vagyis kétség, bizonytalanság szóé. Ámálék azt a – téves – gondolatot képviseli, hogy a világban minden véletlen, nincs a világnak igazi irányítója és célja. Ámálék ma nem azonosítható egy néppel, inkább egy kultúrával – ez megnyugtathat mindenkit, aki szerint isteni parancsunk lenne egy fizikai nép kiirtására.

Atyák tanításai VI. – A Tóra-tanulás ereje

Az Atyák tanításainak utolsó fejezete bárájtá-kat (בָּרַיְתָא) tartalmaz, a Misná bölcseinek olyan tanításait, amelyek végül nem kerültek be a szerkesztett változatba – áldott, aki választja őket és a tanításukat! Ez alkalommal a második szakaszt tanuljuk részenként:

אָמַר רַבִּי יְהוֹשֻׁעַ בֶּן לֵוִי, בְּכָל יוֹם וָיוֹם בַּת קוֹל יוֹצֵאת מֵהַר חוֹרֵב וּמַכְרֶזֶת וְאוֹמֶרֶת, אוֹי לָהֶם לַבְּרִיּוֹת מֵעֶלְבּוֹנָהּ שֶׁל תּוֹרָה.

Mondta R’ Jehosuá ben Lévi: Minden egyes nap égi hang indul a Hóreb-egyről, amely hirdeti és mondja – Jaj nekik, a teremtményeknek, akik megszégyenítik a Tórát!

HáRáv Árje Mordekháj Rabinowitz beszéde

Részlet a 5783. áv 26-án (2023. augusztus 13.) tartott Szijjum Hásász dróséból:

A Talmud (Szukká 31a) és ez alapján a Sulchán Árukh (S”A Ch”M 371:1) így dönt: a földre nem vonatkoznak a rablás törvényei, egyáltalán nem elrabolható. Ezt értelmezhetjük a grámá (גְּרָמָא), azaz közvetett károkozás alapján, amely nem esik a károkozás büntethető körébe. Igen ám, de a grámát a felmentése valójában még szigorúbbá teszi, mint amilyen a közönséges károkozás. Amikor a lenti (földi) bész din elítéli a vétkest és ő megfizeti a kárt, akkor a fenti (égi) bész din is tisztázza minden további alól. Épp ellenkezőleg, mint a grámá esetében, ahol viszont a lenti bész din tartózkodik a felelősség kimondásától így az megmarad az ember számláján a fenti bész din előtt.

Hasonló ez a föld elrablójához, őt sem ítéli el a zsidó bész din, de ettől még מְחַלֵּל אֶת הַשֵּׁם וּמְיַקֵּר שֵׁם עֲבוֹדה זָרָה לְהַשְׁבִּיחָהּ, megszenségteleníti a Nevet és bálványt tisztel (Rási Mózes II. 21:1-hez). Ahogy mostanában olvastuk a Cházon háftárában יְדֵיכֶם דָּמִים מָלֵאוּ, kezeitekhez vér tapad (Jesájá 1:15). Az itt használt dámim (דָּמִים) szó két jelentésű: vér és pénz. Kezeitekhez pénz tapad! Igaz, hogy a föld nem elrabolható, de a vers pontosan fogalmaz: קוֹל דְּמֵי אָחִיךָ צֹעֲקִים אֵלַי מִן־הָאֲדָמָה, testvéred vére hozzám kiált fel a földből (Mózes I. 4:10). Fönt bizony meghallják az ilyen vér, azaz pénz bűnét.


Évekig napi hét órát tanultam Rav Jiszroél Jicḥok Piekarskinál זצ׳׳ל, aki a Lubavicsi Rebbe זצ׳׳ל megbízásából a lubavicsi központi jesiva vezetője volt – emlékükből fakadjon áldás. Több száz alkalommal kísértem mesteremet személyes beszélgetéseikre és figyelhettem a Rebbe nagyságát, szentségét, egyenességét és éles elzárkózását minden Sulchán Árukhhal ellentétes, a bész din által tiltott viselkedéstől. Mit mondana az útját követőknek, a forrásvize terjesztőinek arra, ha bezárják az imaházakat és az istenfélőket üldözik? Az asztalra csapna és azt mondaná: Ha nem voltatok bész dinnél, akkor nem csinálhatjátok! Féljétek a közelgő Ítélet Napját, amikor is azt kérjük: פְּתַח לָנוּ שַׁעַר, Nyiss számunkra kaput! És jaj, nehogy – jaj, nehogy egy égi hang miattatok e vádló szavakkal visszakérdezzen: בְּעֵת נְעִילַת שַׁעַר, A kapuk bezárásakor?!

Világos, hogy Magyarországon a márá deátrá (מָרָא דְאַתְרָא), a helyi autoritás a Chátám Szofér, senki más. Mesterünk, a Chátám Szofér, közösségeink létrehozója és fenntartója, az ő világosságában járnak az istenfélők. A Talmud leírja (Sábbát 130b), hogy Rabbi Jehudá területén a halakha Rabbi Jehudát követi, majd hozzáteszi, hogy annak ellenére, hogy a hálákhában általában a többségi véleményt követjük, Rabbi Jehudá területének lakói érdeméül szolgált, hogy őt követték.

Ennek alapján döntött a Kozsiglovi Ráv זצ׳׳ל egy különös ügyben. A Talmud (Berákhot 20b) felveti, hogy ha az étkezés utáni áldás tórai kötelezettség, akkor az előáldás még inkább, és a gyümölcsök megáldása tórai parancs. Ezt a kérdést a gemárá végül függőben hagyja. Viszont a szent Zohárban az a döntés, hogy a gyümölcsök áldása Tórai, vagyis – és ez a Kozsiglovi Ráv döntése – Meronban, Rabbi Simon bár Jocháj, a Zohár szerzője területén ez a hálákhá. Éppígy mondjuk a háftárá utóáldásában: עַל כִּסְאוֹ לֹא יֵשֵׁב זָר, a trónján (vagyis a területén) ne üljön idegen (vagyis más ne bitorolja a szokásjogot), וְלֹא יִנְחֲלוּ עוֹד אֲחֵרִים, és ne örököljék mások azt. A trónján ülésnek egyetlen célja, hogy megszerezze és átvegye azt a kóser bész din akaratának ellenszegülve.

Saját szemeimmel láttam, füleimmel hallottam az utolsó Crown Heights-i rabbi, Ráv Dworkin זצ׳׳ל elhunyta után, hogy a lubavicsi Rebbe felkérte Ráv Piekarskit, hogy vegye át a rabbiságot Crown Heightsban. Ráv Piekarski kimentette magát és visszautasította a felkérést. Úgy érvelt, hogy ő nem a lubavicsi törvénykódex, a Sulchán Árukh háRáv megközelítését követi, emiatt nem méltó arra, hogy Crown Heightsban, a lubavicsi közösségben márá deátrá legyen. A lubavicsi Rebbe egyet is értett vele, ezért azóta üres a rabbiállás Crown Heightsban, helyette egy háromtagú bész din dönt. Éppígy el kell utasítania mindenkinek, aki nem a Chátám Szofér követője, hogy Magyarország főrabbija legyen. Ez a lubavicsi Rebbe példája.

Bárcsak teljesülnének a midrás szavai: יערה השי׳׳ת רוח טהרה ממרום עד ישוב ועד ישיב, Öntene belénk a Fennvaló a magasból tiszta szellemet, míg csak megtérünk. Aki rosszat tett, még jóváteheti, és teljesülni fognak rá Rabbi Méir szavai a Talmud Jerusálmi végéről (4:7): חֲרָדָה מְסַלֶּקֶת אֶת הַדָּמִים, a rettegés megszünteti a vérzést (dámim). A rettegés ugyanis az Istenfélelem, amely megszünteti az ember pénzéhségét. Mihelyst ez megszűnik, minden kile mehet a maga útján egymás mellett évekig békében. Mi egyáltalán nem vagyunk érdekeltek semmiben, ami a béke ellen van. A főpap a jom kippuri szolgálat végén bemutatta három áldozatát: egyet magáért és a családjáért, egyet a papokért és egyet egész Izrael népéért. Mindnek megvolt a saját érdeke, a saját véleménye, a tizenkét törzsnek, a kohénoknak, a levitáknak, minden zsidó közösségnek. Mégis a végén מַה נֶּהְדָּר הָיָה כֹּהֵן גָּדוֹל בְּצֵאתוֹ מִבֵּית קָדְשֵׁי הַקֳּדָשִׁים, milyen szép volt a főpap megjelenése, ahogy kijött a Szentek Szentjéből. Nem akárhogy jött ki, hanem בְּשָׁלוֹם, békében! Ahogy képes volt megbékíteni a különböző kiléket és irányzatokat, békét és teljességet teremtett a megtérésből.

Lejegyezte: Hegedüs Saul

1 / 2 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén