התאחדות שומרי הדת

Kategória: tanítás 1 / 2 oldal

Találkozás a Mindenhatóval

A hetiszakaszban szerepel egy könnyen félreérthető vers, amelyet az egyik magyar kiadás a következőképpen fordít: Ez a hónap legyen számotokra a hónapok kezdete, első legyen nektek az év hónapjai között (Mózes II. 12:2). R’ Hirsch mutat rá, hogy az ehhez hasonló fordítás önismétlés, hiszen a mondat két fele pontosan ugyanazt jelentené, jelesül hogy a tavaszi niszán (נִיסָן) hónap legyen a hónapok sorában az első. Ezzel szemben a vers kettő, az előbb említetten felül a holdszentelés (קִדּוּשׁ הַחֹדֶשׁ) parancsolatát is tartalmazza.

R’ Hirsch inkább a következő fordítást javasolja: Ez a holdújulás legyen nektek az újholdak kezdete, első legyen nektek az év hónapjai között.1 Ahogy a Talmudban is tanuljuk: Ha ilyet látsz, szenteld meg! – azaz a Hold fényének újbóli feltűnése annak a jele, hogy a holdszenteléssel ki kell hirdetni az új hónapot (Ros hásáná 20a). A Mekhiltában ugyanez az értelmezés szerepel, amely nem mond ellent a hónapok sorrendjéről szóló parancsolatnak, hiszen a története során a kivonulás alkalmával cselekedte ezt meg Izrael először. Sőt, a holdújulásról szóló parancsolat az első, amelyet Izrael népe egyáltalán megkapott. Szó szerinti értelemben is új időszámítás kezdődött az egyiptomi kivonulással, hiszen az egykori rabszolgák végre nem a gazdáik, hanem a Mindenható törvényei szerint oszthatták be az idejüket.

Egy ok, hogy ne féljünk

R’ Hirsch a וַיֵּשֶׁב hetiszakasz címét párhuzamba állítja a nagybátyjánál, Lábánnál töltött korábbi tartózkodásával (Mózes I. 32:5). Míg a יש”ב szógyök letelepedést, nyugalmas és kiszámítható életet jelent, addig az átmenetiségre utaló גו”ר gyök riadtságot és izgatottságot is kifejezhet (Zsoltárok 33:8). Jákob mindig nyugodt és békés életre vágyott, ám a lányával, Dinával történtek, majd szeretett feleségének halála miatt ez a kívánsága nem teljesült.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy fia, József sem találta a helyét. Édesanyja nélkül, félárván kellett élnie 17 évesen, édestestvére, Benjámin még kicsi volt, hogy számíthasson rá. Lea gyermekei helyett inkább az ágyasok fiainak társaságát kereste, talán ezzel is igyekezett az önbizalmán némileg javítani (Mózes I. 37:2). Ilyen körülmények között látott egy szokatlan álmot, amelyet mindenképpen a Mindenható üzenetének tekintett, annak dacára, hogy nem értette pontosan minden részletét, továbbá bölcseink is úgy tanítják József esete kapcsán, hogy az álmoknak nem teljesül minden részlete (Berákhot 55a). Azonban testvérei az álma miatt már nehezteltek rá, miután pedig ragaszkodott József ahhoz, hogy el is mondja azt, még jobban meggyűlölték.

Hogyan tudjuk megtartani az egész Tórát?

A Behár (בְּהַר) hetiszakaszhoz fűzött magyarázatában Rási a következő kérdést teszi fel: Miért lényeges megemlíteni, hogy a semitá (שְׁמִטָּה), azaz a szombatév parancsolata a Szináj hegyen adatott? Hát nem minden parancsolatot onnan kaptunk (Szifrá Behár 1:1)? Rási azt válaszolja, hogy a hely kimondott megjelölése alapján következtethetünk arra, hogy a semitá szabályainak minden részlete a Szinájról származik, annak ellenére, hogy Mózes V. könyvében nem ismétli meg a Tóra ezt a parancsolatot. A Ketáv Szofér édesapját idézve az tanítja, hogy éppen a semitá igazolja a Tóra isteni eredetét, hiszen Mózes a természet törvényeit meghazudtolva nyilván nem tudta volna saját maga megígérni, hogy a hatodik év háromszoros termése biztosítani fogja a megélhetést a hetedikben (Mózes III. 25:21).

Az ígéret

Feltehetjük a kérdést, hogy vajon miért van szükség a Szentélyre és annak különféle berendezéseire, amelyekről a Terumá (תְּרוּמָה) hetiszakaszban olvashatunk. Nyilvánvalóan minden a Mindenhatótól származik és az ő tulajdona,1 így számít-e Neki egyáltalán bármi anyagi jellegű dolog, amikor minden tekintetben meghaladja az általa teremtett világot? R’ Hirsch a hetiszakasz nevében – melynek jelentése adomány – keresi a választ. A rám (רָם) szó magasságot jelöl átvitt értelemben, egyik ismert alakja, a meromám (מְרוֹמָם) magasztosat, emelkedettet. Ez arra utal, hogy nem az adomány dologi lényege számít, hanem a közös cél, az együtt elvégzett munka, amely révén a zsidó nép több lesz a részek összegénél, és egy magasabb lelki szintre jut el. Rámbán is idézi a midrást a frigyládára vonatkozó parancsolat szokatlan megfogalmazása kapcsán (Mózes II. 25:10): az egyedül itt olvasható többes számú alak használatával (וְעָשׂוּ – és készítsenek) azt szerette volna a Mindenható, hogy a nép minden egyes tagja részt vegyen a munkálatokban, hogy ezáltal Tórát is tanuljon.

Felemelni a szikrákat

A chászidizmus hőskorából, magától a Báál Sém Tovtól származik a következő jellemző történet. A mezőn bolyongva, zsinagógákban, tanházakban járva észrevette, hogy azok tele vannak olyan imákkal, amelyek nem jutottak fel az égbe, nem bírtak elszakadni a lenti világtól. A saját imáját rendszeresen ezen lennmaradt imák felemelésének szentelte.

Ez egyrészt a chászidizmus, a cáddik-chászid kapcsolat nagyon szép jelképe. A cáddik, a rebbe pusztán közvetítő abban az értelemben, hogy nem hozzá imádkoznak, hanem a saját erejét kölcsönzi a chászidnak, az ő imáját is felemeli a sajátjával együtt. Nem mellékesen ettől a saját ereje nem csökken, hanem éppenséggel megnő. Akkor csökken az ereje, amikor valamilyen lerakódás miatt nem tud már élő kapcsolatba lépni a tanítványaival. Ez a kapcsolat nemcsak az imára korlátozódik, hanem az élet rengeteg más területére is. A chászid történetek ennek száz példáját tárják elénk.

Miért aggódik egy jó vezető?

Hetiszakaszunk egyik drámai pillanatában az Egyiptomból frissen kiszabadult zsidók a tenger előtt állnak, mögöttük a támadásra kész egyiptomi hadsereg, két oldalt pedig a sivatag. Mózes érthető módon Istenhez kiált, aki visszakérdez: מה תצעק אלי – Miért kiáltasz (imádkozol) hozzám? (Mózes 2., 14:15)

A kérdés jogosságát alátámasztja, hogy Isten megígérte, hogy ki fogja menteni a zsidókat ebből a helyzetből. Sőt, Mózes maga biztosítja erről a népet az ezt megelőző pászukban (tórai versben). Akkor tényleg miért állt meg imádkozni, mit kért Istentől Mózes?

A Neciv (Náftáli Júda Cvi Berlin) nemcsak választ ad erre a kérdésre, de egyúttal egy nagyon fontos vezetői tulajdonságot oszt meg velünk:

Mózes nyilvánvalóan bízott Istenben. Tehát miután az Örökkévaló biztosította, hogy megmenti a népet, már felesleges volt a megmenülésükért imádkozni. Azt viszont nem fedte fel előtte, hogy pontosan milyen csoda által menekülnek meg.

A leglogikusabb feltételezés pedig ebben a helyzetben az volt, hogy az egyiptomiak támadását a katonailag jóval gyengébb zsidók “harctéri csoda” segítségével fogják visszaverni, vagyis valahogy a gyengébb sereg legyőzi az erősebbet.

Egy átlagos vezető valószínüleg ezzel meg is elégedett volna. Mózest azonban továbbra is nyugtalanította az a tény, hogy a háborúban a győztesnek is vannak veszteségei. Lesznek halottak és sebesültek. Ezért imádkozott, hogy ne csak a nép, mint közösség meneküljön meg, hanem a közösség minden egyes tagja épségben maradjon.

Így már érhető, miért nem kérte az Örökkévaló ezt az imát: nem volt rá szükség. Az isteni terv nem a harctéri csoda volt, hanem a tenger kettéválása, aminek nem lesznek zsidó áldozatai.

Ebből tanulhatjuk Mózes kivételes vezetői tulajdonságai közül az egyik legfontosabbat: minden egyén számít. Addig nem volt nyugodt, amíg meg nem győződött arról, hogy nemcsak a zsidóság, mint nép, hanem annak minden egyes tagja megmenekül.

A vezető, aki így gondolkodik, az Mózes tanítványa. Aki viszont ennek az ellentéte, aki számára a közösség tagjai csak terhet jelentenek, és igyekszik megszabadulni tőlük, az nem méltó a zsidók (vagy bárki más) akár egy kisszámú közösségének vezetésére sem.

A jövőben csakis olyan vezetőink legyenek, akik Mózes tanítványai! Ámen.

A fény ereje

5692 chánukájának utolsó napja (1931. december 11.), péntek délután. A kieli Rabbi és Rebbecen Posner ablakában a chánukijá várja a meggyújtását még a szombati gyertyák előtt. A rebbecen férjét várva egy fényképet készít a készen álló chánukijáról. A háttérben az utca, a másik oldalon a náci párt székháza, rajta hatalmas horogkeresztes zászló. A fénykép hátára a rebbecen ennyit írt: Júda elesik – hirdeti a zászló, Júda örökké él – hirdetik a lángok. Ők 1933-ban hagyták el Németországot, azonban előtte évekig, még a pályaudvaron is figyelmeztették közösségüket a közelgő, de még nem pontosan felmérhető veszélyre. Sikerrel jártak, a kieli 500 fős zsidóságból csupán nyolcan vesztették életüket a holokausztban.

Forrás: Wikimedia Commons

Mi adja chánukának ezt a jelképes erejét, és fordítva, miből meríti erejét a chánuká?

Chájé Szárá – Futás!

A hetiszakasz jelentős része azt a történetet meséli el, amikor Ábrahám szolgája, Eliezer – akinek a neve egyébként nem szerepel a szövegben, azt midrásból tudjuk – a gazdája utasítását követve feleséget keres Ábrahám fiának, Jicḥáknak. Ebben a történetben a Tóra három emberre használja a láruc (לָרוּץ), azaz futni kifejezést: Eliezerre, Rebekára és Lávánra.

Amikor Eliezer meglátja Rebeka szemérmes viselkedését a kútnál, valamint azt, hogy a víz csodálatos módon magától felmegy hozzá, megérti, hogy ő az, akit keres, Jicḥákhoz ilyen feleség illik. Azonnal fut hozzá, hogy a küldetését teljesítse (Mózes I. 24:17). Azt a küldetést, amely az ő személyes céljaival ellentétes, hiszen a saját lányát szerette volna Jicḥáknak adni feleségül. Ő azonban annak az Ábrahámnak a tanítványa, aki hajlandó volt mindenre, még a saját egyetlen fiát is kész lett volna feláldozni az Örökkévalónak. Ezért ő is feláldozza a saját kívánságát, és még fut is, hogy minél gyorsabban megtehesse.

Érdemes-e „dacból” zsinagógában imádkozni?

A nagyünnepi időszakban hagyományosan több hittestvérünk szokta meglátogatni a zsinagógákat, mint egész évben.

A legutóbbi év során – ugyan sajnálatos okokból kifolyólag – végülis mégiscsak megtapasztalhattunk egyfajta összefogást, és a mindezidáig zártságáról és elszigeteltségéről ismert orthodoxia olyan támogatókra lelt, akiknek nem a zsinagóga az elsődleges élettere.

Vajon van-e annak értelme, ha egy ilyen ember úgy dönt, hogy – noha ő egyáltalán nem szokott zsinagógába járni – most „csakazértis” elmegy, nagyünnepekkor egy közösségbe?

És ha igen, akkor van-e értéke, ha kimondottan azzal a céllal megy, hogy ezzel is az éppen aktuális konfliktusban való részvételét és szimpátiáját kimutassa, miközben talán az ima vagy a hit ereje egyáltalán nem mozgatja meg.

A bizonytalanság eltörlése

תִּמְחֶה אֶת זֵכֶר עֲמָלֵק מִתַּחַת הַשָּׁמָיִם לֹא תִּשְׁכָּח

töröld ki Ámálék emlékét az ég alól, ne felejts! (Mózes V. 25:19).

Ámálék Ézsau unokája, Elifáz fia. Az ő leszármazottai voltak az első nép, amelyik megtámadta a zsidókat az Egyiptomból való kivonulás után.

De mégis mit jelképez Ámálék? A nevének ugyanannyi a számértéke (240), mint a száfék (סָפֵק), vagyis kétség, bizonytalanság szóé. Ámálék azt a – téves – gondolatot képviseli, hogy a világban minden véletlen, nincs a világnak igazi irányítója és célja. Ámálék ma nem azonosítható egy néppel, inkább egy kultúrával – ez megnyugtathat mindenkit, aki szerint isteni parancsunk lenne egy fizikai nép kiirtására.

1 / 2 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén