Somré Hádász Egyesület

A Behár (בְּהַר) hetiszakaszhoz fűzött magyarázatában Rási a következő kérdést teszi fel: Miért lényeges megemlíteni, hogy a semitá (שְׁמִטָּה), azaz a szombatév parancsolata a Szináj hegyen adatott? Hát nem minden parancsolatot onnan kaptunk (Szifrá Behár 1:1)? Rási azt válaszolja, hogy a hely kimondott megjelölése alapján következtethetünk arra, hogy a semitá szabályainak minden részlete a Szinájról származik, annak ellenére, hogy Mózes V. könyvében nem ismétli meg a Tóra ezt a parancsolatot. A Ketáv Szofér édesapját idézve az tanítja, hogy éppen a semitá igazolja a Tóra isteni eredetét, hiszen Mózes a természet törvényeit meghazudtolva nyilván nem tudta volna saját maga megígérni, hogy a hatodik év háromszoros termése biztosítani fogja a megélhetést a hetedikben (Mózes III. 25:21).

Megnézem >

Feltehetjük a kérdést, hogy vajon miért van szükség a Szentélyre és annak különféle berendezéseire, amelyekről a Terumá (תְּרוּמָה) hetiszakaszban olvashatunk. Nyilvánvalóan minden a Mindenhatótól származik és az ő tulajdona,¹ így számít-e Neki egyáltalán bármi anyagi jellegű dolog, amikor minden tekintetben meghaladja az általa teremtett világot? R’ Hirsch a hetiszakasz nevében – melynek jelentése adomány – keresi a választ. A rám (רָם) szó magasságot jelöl átvitt értelemben, egyik ismert alakja, a meromám (מְרוֹמָם) magasztosat, emelkedettet. Ez arra utal, hogy nem az adomány dologi lényege számít, hanem a közös cél, az együtt elvégzett munka, amely révén a zsidó nép több lesz a részek összegénél, és egy magasabb lelki szintre jut el. Rámbán is idézi a midrást a frigyládára vonatkozó parancsolat szokatlan megfogalmazása kapcsán (Mózes II. 25:10): az egyedül itt olvasható többes számú alak használatával (וְעָשׂוּ – és készítsenek) azt szerette volna a Mindenható, hogy a nép minden egyes tagja részt vegyen a munkálatokban, hogy ezáltal Tórát is tanuljon.

Megnézem >

A chászidizmus hőskorából, magától a Báál Sém Tovtól származik a következő jellemző történet. A mezőn bolyongva, zsinagógákban, tanházakban járva észrevette, hogy azok tele vannak olyan imákkal, amelyek nem jutottak fel az égbe, nem bírtak elszakadni a lenti világtól. A saját imáját rendszeresen ezen lennmaradt imák felemelésének szentelte.

Ez egyrészt a chászidizmus, a cáddik-chászid kapcsolat nagyon szép jelképe. A cáddik, a rebbe pusztán közvetítő abban az értelemben, hogy nem hozzá imádkoznak, hanem a saját erejét kölcsönzi a chászidnak, az ő imáját is felemeli a sajátjával együtt. Nem mellékesen ettől a saját ereje nem csökken, hanem éppenséggel megnő. Akkor csökken az ereje, amikor valamilyen lerakódás miatt nem tud már élő kapcsolatba lépni a tanítványaival. Ez a kapcsolat nemcsak az imára korlátozódik, hanem az élet rengeteg más területére is. A chászid történetek ennek száz példáját tárják elénk.

Megnézem >

Hetiszakaszunk egyik drámai pillanatában az Egyiptomból frissen kiszabadult zsidók a tenger előtt állnak, mögöttük a támadásra kész egyiptomi hadsereg, két oldalt pedig a sivatag. Mózes érthető módon Istenhez kiált, aki visszakérdez: מה תצעק אלי – Miért kiáltasz (imádkozol) hozzám? (Mózes 2., 14:15)

A kérdés jogosságát alátámasztja, hogy Isten megígérte, hogy ki fogja menteni a zsidókat ebből a helyzetből. Sőt, Mózes maga biztosítja erről a népet az ezt megelőző pászukban (tórai versben). Akkor tényleg miért állt meg imádkozni, mit kért Istentől Mózes?

A Neciv (Náftáli Júda Cvi Berlin) nemcsak választ ad erre a kérdésre, de egyúttal egy nagyon fontos vezetői tulajdonságot oszt meg velünk:

Mózes nyilvánvalóan bízott Istenben. Tehát miután az Örökkévaló biztosította, hogy megmenti a népet, már felesleges volt a megmenülésükért imádkozni. Azt viszont nem fedte fel előtte, hogy pontosan milyen csoda által menekülnek meg.

A leglogikusabb feltételezés pedig ebben a helyzetben az volt, hogy az egyiptomiak támadását a katonailag jóval gyengébb zsidók “harctéri csoda” segítségével fogják visszaverni, vagyis valahogy a gyengébb sereg legyőzi az erősebbet.

Egy átlagos vezető valószínüleg ezzel meg is elégedett volna. Mózest azonban továbbra is nyugtalanította az a tény, hogy a háborúban a győztesnek is vannak veszteségei. Lesznek halottak és sebesültek. Ezért imádkozott, hogy ne csak a nép, mint közösség meneküljön meg, hanem a közösség minden egyes tagja épségben maradjon.

Így már érhető, miért nem kérte az Örökkévaló ezt az imát: nem volt rá szükség. Az isteni terv nem a harctéri csoda volt, hanem a tenger kettéválása, aminek nem lesznek zsidó áldozatai.

Ebből tanulhatjuk Mózes kivételes vezetői tulajdonságai közül az egyik legfontosabbat: minden egyén számít. Addig nem volt nyugodt, amíg meg nem győződött arról, hogy nemcsak a zsidóság, mint nép, hanem annak minden egyes tagja megmenekül.

A vezető, aki így gondolkodik, az Mózes tanítványa. Aki viszont ennek az ellentéte, aki számára a közösség tagjai csak terhet jelentenek, és igyekszik megszabadulni tőlük, az nem méltó a zsidók (vagy bárki más) akár egy kisszámú közösségének vezetésére sem.

A jövőben csakis olyan vezetőink legyenek, akik Mózes tanítványai! Ámen.